Portré 80.

Korát meghazudtoló bölcsességgel a szeretet nyelvén ösztönöz minket arra, hogy okos telefonjainkat félre tegyük, és engedjük be a kultúrát az életünkbe, a színház segítségével. Miklóst már nagyon korán magával ragadta a színház, ezért nem volt kérdés számára, hogy megpróbálkozik a Színművészeti Egyetemmel. A felvételi elsőre sikerült, s nem csak azért, mert nagyon mély érzésű ember, amit szociális érzékeny családjának köszönhet, hanem azért is mert rendkívül tehetséges. Nagyon nagy mélységeket, és nagyon nagy magasságokat tud megélni. A Színművészeti Egyetem ennek tökéletes terepe volt, hiszen 3 évig sötétségben tapogatózott, pontosan azért, hogy kifordult és végletekig eljutó szerepeket is el tudjon majd játszani. Miklósnak a színház a minden, a hivatás hívó szó az életében, és karrierről semmilyen esetben sem beszél, mert a színház és a karrier szerinte nem fér meg egymással. Bokros teendői közepette azért barátjával létrehozott egy művészi igényeket is kielégítő asztalosműhelyt, és a szerelemre is van ideje. Sok időt tölt testvéreivel, bátyjával is, aki egyben legjobb barátja, lelki társa, s akinek fogyatékossága, semmiképp nem tükrözi gazdag lelkivilágát. Miklós játszik, ír, rendez, önálló estre készül, és egészen biztos, hogy a színház történelembe beírta a nevét a Pál utcai fiúk Nemecsek szerepével, csupa nagybetűvel. S hogy milyen párhuzamot von Barabás Évai Vecsei Miklós és Latinovits Zoltán között, s hogy mi a jelentősége a vezetéknevében a H betűnek, a Portréban ez is kiderül.